A természet aktív önvédelme

Absztrakt

Régi igazság, hogy az embernek ösztönösen mindig az a kedves, az értékes, a kívánatos, amiből kevés van, ami éppen hiányzik. Amiből sok van, az ugyanakkor utálatos, haszontalan értéktelen, s megszabadulni igyekszünk tőle. Értékítéleteink nem-ösztönös motívációja pedig az, hogy amiről nem tudunk, aminek lényegét, mértékét nem vagy rosszul ismerjük, az még a ritka, vagy hiányzó dolgok között sem szerepel kívánságlistáinkon. Azt ma már nem kell magyarázni, hogy mi az, ami a természetvédelem ösztönös ihletésű tárgya, vagyis ami ritka, amiből kevés van, sőt ami már egyáltalán nincs is. Ha azonban a társadalom és a természet közötti kapcsolatoknak a társadalmi léttel való összeegyeztethetelenségéről olvashatunk filozófusok tollából (Vereczkei Lajos: Homeosztázis, Valóság 81/9) vagy a megsebzett bolygóról, a süllyedő bárkáról, a tevékenységünk beláthatatlan következményeiről ökológusok, biológusok írásaiból, akkor nem mehetünk el szó nélkül a megvédendő dolgokkal kapcsolatos tudásunk hiányosságai mellett sem. Az a tudás ugyanis, amivel „átalakítani”, „leigázni”, „szolgálatunkba állítani” módunk volt a természetnek nevezett ismeretlen lényegő és mértékű jelenséget, ugyanúgy nem elegendő annak „megőrzéséhez”, „védelméhez”, mint ahogy mesterséges előállításához is kevés. Egy sejt, egy élőlény elpusztításához, vagy akár táptalajon, ketrecben, virágcserépben való babusgatásához semmi szükség sincs a sejt, az élőlény mőködési elvének, a DNS kódban lévő információ pontos tartalmának ismeretére, míg tetszés szerinti ideig való fenntartásához ez sem elegendő. Az erdő letarolásához, leégetéséhez, talajának fölszántásához, lebetonozásához semmi szükség sincs az ökoszisztémák önszabályozottságát, stabilitását, klimax állapotát lehetővé tevő összes feltétel ismeretére, míg tartós megőrzéséhez ennél is többre van szükség. Hogy mire, az éppen napjainkban kezd nyilvánvalóvá válni.