Őstulokban (is) reménykedve...

Absztrakt

Reményfy László rengeteg időt és energiát szentel az őserdővel és az őserdő-rezervátumokkal foglalkozók csepülésére. Közben eszébe sem jut szóba állni velük, olvasni kutatási eredményeiket, megismerni terveiket, megkérdezni őket céljaikról és módszereikről, netán beállni közéjük, ha csak egy kis időre is, hogy megtudjon valamit róluk, s az őserdőről. Így aztán, semmit sem tudva róluk, bármit leír, ami eszébe jut. A jól tejelő szarvasmarha nem egyszerűen leszármazottja az őstuloknak, hanem az életrevalóságot adó gének negatív szelekciójával életképtelenné tett korcsa. A tulokká való visszaváltozás pedig nem képesség kérdése, hanem szükségé. A szarvasmarha tartósan csak tulokként létezhet. „Erdeink” („Kultúrerdeink, gazdasági erdeink”, „állományaink”) nem egyszerűen az őserdők életébe való beavatkozás eredményei, hanem az élelmi hálózatok rövidrezárásával, organizációjuk megszüntetésével, a létfeltételeket előállító és megőrző populációk nagyobbik részének vagy teljességének kiirtásával keletkeztek, s csupán egyetlen, vagy alig néhány fapopuláció egyetlen korosztályának az időszakos állományai, vagyis csak fatermesztő parcellák az erdő helyén. Ezeket a faállományokat őserdővé változtatni semmilyen munkával sem lehet. Mi csak segíthetünk őserdővé való válásukban, ha valahol másutt van még az ehhez szükséges populációkból vagy egyéb alkatrészekből, de ez nem olyan és nem akkora munkát igényel, mint amit eddig végeztünk. (Egy cél követése egyébként nem függhet attól, hogy mekkora munkát igényel elérése.)